Képzeljetel el egy világot, ahol nem minden nőnek barna a haja. Szörnyű lehet az örökös takarítás.

Nagymamám velünk lakott halála előtt elég sokáig. Hosszú fehér haja volt, amit naponta megfésült és egy húszcentis alumíniumdróttal helyes kis kontyba rendezett hátul a fején. Évekkel azután, hogy elment, még találtunk itt-ott a hajszálaiból.

Persze nagymamám miatt akkoriban nem kellett csak emiatt takarítani.

A szépség csak sör és idő kérdése.

....kínaiul. Remek ajándék.

Volt képük a Tom és Jerry összesért 25 jünkót kérni.

3 dvd, kb 16 óra.

El is vagyok szomorodva, de nagyon. Aki még el akar szomorodni, szóljon, kitalálunk valamit.

Valaki feltalálhatná már a papírserpenyőt.

Az életben általában nem a jó és a rossz, hanem a jó és a könnyű között kell választanunk.

James üzenetet küld ma este, 11-kor találkozunk a Windowsban. Eddig rendben is van. Megérkezem, kicsit késve, James még nincs ott, Cedric - egy francia szintén Bretagne-ból - már ott van, meg néhány török fiú.

James érkezik, kezemben egy vodka/lime, mondom, mitiszol?, mondja előbb beszéljünk, nem kapcsoltam, kimentünk, Peter, we lost Pierre..., he hanged himself Friday night.... BANG!

 

Mint minden rendes férfiember, gondolom, én is három listát tartok fenn: a megvolt, a megkénelegyen és a inkábbmégse (nemnemésnem) listákat. Ez ellen rendszerint nem vétek, már amikor ennek egyáltalán értelme van, de nem mindig lehetséges elugrani a feladat elől, mert nem és kész.

A napokban összefutottam Dandan-nal, akivel az első interakciónk a következőképpen zajlott, mintegy három évvel ezelőtt (persze a vindózban):
- Hány csajod volt eddig?
Mondok egy számot válasz gyanánt.
- Aha... Mert nekem 64 pasim volt 23 országból - erre Dandan. - Te honnan vagy?
Mondom neki. 
- Magyar pasim még nem volt.
Ha rajtam múlik, nem is lesz, így én magamban, és erősen megnyomva a cerkát felvéstem a nemnemésnem listára Dandan nevét.

A csajjal persze egyébként semmi baj nincs, nagyon kedves, jól beszél angolul, kiderült Birminghamban tanult valamit néhány évig, a papája a Shanghai vice major, nagypapája egy egyik kínai olajtársaság egyik igazgatója, vagy fordítva, lényegtelen. Ő egyébként a Louis Vuitton kinai cégének GM-je, szar egy állás, mondhatom... De hát a 64/23 azért mégis. Nyíltan bemutatva önmagát egy gin/tonic mellett, borotválja, nem hord bugyit, és egyébként is. Fasza - így én, magamban, és aláhúzom a nevét kétszer, biztos, ami biztos.

Aztán egy ártatlanul induló csütörtök este oda eszkalálódott, hogy..... először berúgtunk a Windowsban, ahogy kell, ki-ki amit íván. Aztán a Pegasus, ahol áltatában az éjszakára kimaradó egyetemistákat szokták összeszedni arra vállalkozó érdeklődők (mert hogy nem tudnak visszamenni a koleszba, mer BE VAN ZÁRVA A KAPU!), majd a Windows Road Side a Maoming an Lu-n, majd egy kis Judy's Too, és ekkor (reggel négykor) mondja, hogy most akkor ő nem mehet haza, mert kitagadják. Ez tipikusan egy NMP helyzet (Not My Problem), de mi mi a faszt lehet csinálni egy egyébként gyönyörű nővel az éjszaka közepén, akinek nincs hová mennie, különösen, ha mindketten az egytőltízig skálán valahol a hetesnél állunk az alkohol tekintetében ....

Ez már majdnem két éve volt...

Szóval a napokban összefutottunk, mondja, hogy minden hónapban megy Párizsba egy hétre, ahol mindig meglátogatja Peter, egy brit pasi, akivel volt alkalmam találkozni itt Shanghaiban, vagy ha nem, akkor eljön ide. És hogy említette Peternek, hogy volt egy afférunk, de Peter nem hitte el, amit egyikünk sem akart mindenáron bebizonyítani, hogy hogy nem. Ez most is szóbakerült, mondtam, hogy ez a mi ügyünk, erről nem tud senki, igazán. És különben is.... Szuperlatívuszok, meg lófasz.....

Azóta, ha találkozunk, minden alkalommal házassági ajánlatot teszek neki, amin ma még nevetünk, de néhány év múlva talán már nem annyira.

Azt már nem kérdezem meg, hogy vajon emlékszik-e, mi volt első beszélgetésünk témája. Végülis tökmindegy, hogy 23 vagy 24.....

Shenzhenre nem vesztegetünk több időt, az Azsia.net-en már leírtam. Vicc az egész.

Ellenben! Bemegy kiscsávó a kocsmába, nagyon meg van szeppenve, kérdezi, - kié az rotweiler a bejáratnál. - Mi a hézag, haver? - kérdi egy kétajtósszekrény. A palotapincsim megölte a kutyáját, - így a válasz, - megakadt a torkán.

Bézsé után szabadon.

Nem szeretem, ha valaki egy egyszerű poént hosszú perceken keresztül mesél. Hocónak ez a viccmesélési stílusa.

Egyszer a tévében láttam egy párbajszerű műsort. Valami műholdas adás lehetett, mert teljesen spanyol volt, és olyat csak anyukámnál. Két versenyző mesélt vicceket felváltva. Egy poént 15 másodperc alatt kellett abszolválniuk. Arra már nem emlékszem, hogyan zsűrizték őket, de mintha a derültség hangereje alapján.

Vannak viccek, amelyek poénját azok ismerete nélkül, pusztán a dramaturgia alapján ki lehet következtetni, találni, jó eséllyel. Ezeket csak gyorsan szabad mesélni. Ezek általában erősen vizuális megközelítést igényelnek, vagy nyelvi jellegűek.

Mert itt van például a számkombinációs vécézár. Ezen nincs mit magyarázni.

A székely vicceket lehet hosszan mesélni, mert a lényegből fakad és teljesen abszurd, de legalábbis meglepő lehet a poén.

A lányok Shenzhen-ben nem olyan szépek, mint Shanghai-ban... Így első benyomásra.... Egy kiállítási nap és egy végigkockázott éjszaka után... De kedvesek és mosolygósak, nem míszek és beképzeltek... Persze kicsi a mintavétel és erősen korlátozott... Lehet, majd holnap éjjel....

Semmi sem tökéletes. Majd még jelentek....

Két féle nő van. Az egyik rendszerint nem akar semmit, és azt mind megkapja, a másik akar dolgokat, de azokat tuti biztos, hogy nem kapja meg. Legalábbis nem tőlem.

Az akarnok csajok nem kerülnek sokba, ebből a szempontból tervezhető a dolog, viszont a románc véget is ér viszonylag gyorsan. A direkt hintek nem működnek, de csak mert nem értem őket. Hogy, hogy nem. You hungry, baby? How bad.

Sokkal jobban szeretem a szofisztikált nőket, akik inderekt módon jelzik szükségleteiket, hagynak lógni a szeren, ugyanakkor díjazzák az eredményt. Itt persze nem kell messzire gondolni. Elég csak egy könnyű csók a fül mögé. Mi mind tudjuk, miről van szó. NBA. I love this game.

Szóval, csak lassan. Ezt mondom a fiúknak is. Nem az a lényeg, hogy zsákolsz, vagy sem. A lényeg, hogy hogyan jutsz el odáig. Lásd még: Vadászat....

~~~

Az embert mindig meglepetések érik. A múltkor Bill felesége jelent meg a Windowsban.... egy fekete fiúval.

Ma éjjel Amy, egyedül, de ne tudjatok róla. Letagadta magát, mondva, egy éve van Shanghaiban, nincs is vendéglője, stb., stb... Lehet, elrontottam az inkognitóját... Nem vagyok jó füllentésben, különösen, ha nincs tétje a dolognak. Fuj, fuj, pletykás állat.....

Az utóbbi időben néhányan egyenesen rámsütötték, hogy rugalmatlan, merev, hajthatatlan, makacs, fafejű vagyok.

Az vagyok. Egyre inkább. Persze ez nem derült ki egyértelműen. Pusztán kifogytak az érvekből és rámfogták.

Ma 4 éves a Windows Too. Ezt is megértük.

Roy eggyel tovább ment még ennél is. Egy fél perccel később érkezett. Mondtuk neki, hogy a jaték neve "pants down". Rossie ekkor is készített fényképet, amin jól látszik, hogy emberünk körül van metélve. Roy később nem emlékezett semmire. Persze én is tagadtam volna.... de mindhiába.

James és Ludo azt játssza, hogy nekifutásból egymás mellkasának ugranak. Ebből a sorozatból van még vagy harminc darab. Ezt minden alkalommal megcsinálják. Néhányszor.

Angela. Éppen el akarja veteti magát feleségül egy kétméteres, 140 kilós norvég fickóval. Remélem tudja, mit csinál.

Ez a lány pedig itt világoskék blúzban... Hmm... Nem rémlik... Valami barokk angyal...

Those crazy nights.... négyen a hátsóülésen.

Ebből az öt képből:

...ez lett:

Egy ilyen program nektek is kell!

Valamelyik nap érdekes dolog történt velem. Érdekes volt, ugyanakkor félelmetes is. Mindazonáltal elgondolkodtató.

Már az irodában sem éreztem jól magam. A taxiban hazafelé nincs sok látnivaló, különösen csúcsforgalomban. Nem is figyeltem semerre, nézetem a forgalmat. Feltűnt, hogy az előttem lévő autó rendszámtábláját nem látom. Látok, de mégse látom. Illetve látom, de csak a felét, a balodali felét. Hiába nem takarta egyébként semmi, csak a rendszám elejét tudtam leolvasni. Ahhoz hogy a másik felét is lássam, kicsivel jobbra mellé kellett néznem. Mintha egy vakfoltom lett volna. Persze olvasni sem tudtam folyamatosan, mert az agyam nem fogott be egyszerre egy szót, csak kétszerre tudtam elolvasni. Nagyon frusztráló és nyugtalanító volt.

Van ilyen vakfoltja a szemünknek egyébként is, de az agyunk megtanulta kikapcsolni, illetve belekalkulálni a látványba. Szerencsére néhány óra után elmúlt ez az állapot, de nagyon gondolkodóba ejtett. (Az is lehet, hogy nem, csak az agyam adaptálódott a jelenséghez. Például, ahogy a fent és lent kérdését is lerendezi az agy viszonylag elég gyorsan.)

Úgy tűnik, hogy ilyen érzékelési vakfoltja mindenkinek van, több is, nem feltétlenül vizuális, de nincs róla tudomásunk, mert egyszerűen nem hiányzik. Nem volt olyan élményünk, ahol hiányát ténylegesen megtapasztaltuk volna, vagy tudatosult volna, hogy valamit azért nem érzékelünk, mert éppen a vakfoltba esik.

Vannak viszonylag gyakori vakfoltszerű rendellenességek embereknél, például a színvakság, színtévesztés, szürkületi vakság. Ízekre, illatokra való érzéketlenség, botfül, stb. Nem tudom, hogy ezek közül melyeknél felelős az agy, de valószínűleg mindnél játszik valamilyen szerepet.
Lehet, hogy a diszlexia is ide tartozik. (Mindenesetre gépelni is alig tudtam a vakfoltos állapotomban.)

Van ennek az ellentettje is, a szinesztézia, amit a tudomány lázasan vizsgál. Ekkor másfajta trükköt játszik az agy, szavakhoz ízt rendel, betűkhöz színt, nevekhez illatot, és a többi.

Aztán eszembe jutott az exem, aki valamikor egy hónapot a PÁV pszichológiai laborjában töltött gyakorlaton. Ő mesélte, hogy van egy kisérlet, ahol a cigány származású vizsgálati személyek rendre alulmaradtak a nem-cigányokkal szemben: Egy táblára négyzetrács mentén szögek vannak beverve és egy spárga van feltekereve valamilyen kacifántos módon. A feladat, egy másik ugyanolyan táblán megismételni a spárga feltekerését. Milyen egyszerű még elmagyarázni is, nem hogy megcsinálni, ugye! Lófaszt! Valami van azokkal az emberekkel, mert nem sikerül nekik. Nem tűnik fel, hogy nem jobbról, hanem balról tekeredik, nem hárommal, hanem néggyel odébb lévő szögre. Persze nem mindenki hibázik. Ez csak egy tendencia, és mint olyan a statisztika felségterületéhez tartozik.

A jelenség okára sejtéseink lehetnek és munkahipotézisként választhatnánk szociális vagy akár genetikai megközelítést is. Ennek pillanatnyilag nincs jelentősége. Mindegy miért, de úgy tűnik, a cigány származásúaknak nagyobb gyakorisággal van egy olyan vakfoltja, amely az említett feladat megoldására képtelenné teszi őket.

Kínában másfajta vakfoltja van az embereknek. Mind a térben, mind a időben való tájékozódás mintha nem lenne olyan kifinomult, mint az európai embereknél. Probléma van a részletekre való odafigyelés terén is. Sejtem, hogy a spárgás feladaton is legtöbben elbuknának. Nem azért mert nem tudnak másolni, hanem mert nem tudnak pontosan másolni.

A világot nem úgy látják, mint az európai ember. (Szándékosan nem írok fehérembert, még megbántanék valakit.) Aztán idejövünk mi, nagyokosok és nem értjük meg őket, nem értjük, hogy mit nem értenek, nem értjük, hogy miért nem értik, amit magyarázunk.

A vakfoltjaink nem esnek ugyanoda.

~~~

Azt gondolom, hogy minden interkulturális tanácsadással foglalkozó szakértő kuruzsló. Nem tudok bizalmat szavazni egynek sem, amíg nincs a dolog mögött analitikus megértése az agy kis- és nagyléptékű működésének. 
Amíg nincs feltárva, hogy mik ezek az alapvető megértésbeli különbségek.
Amíg nem tudjuk, hogy a vakfolt alakítja a társadalmat, vagy a társadalom a vakfoltjainkat. (Genetikus vagy szociális a különbségek oka?)
Amíg nincs megfelelő leírása a leggyakrabban előforduló vakfoltoknak.

~~~

Egyébként látva, hogy azonos géneken osztozó, de eltérő szociális háttérrel rendelkező egyének eléggé tipikusan genetikusan meghatározott módon viselkednek, hajlok a genetikai háttér elsődlegességének munkahipotézisként való elfogadására.

Félreértés ne essék. Itt nem rasszismusról van szó. Nem állítom, hogy bármelyik készlete a létező vakfoltoknak jobb, vagy rosszabb, esetleg ezek hiánya jelentene felsőbbrendűséget bármilyen önkéntesen kiválasztott dimenzió mentén. Állítom, hogy különbség van. De ez közhely, ugye.

Csak hangosan gondolkodom.... Valószínűleg másképp, mint a kínaiak.

Mindig is csodáltam azokat, akik időt és fáradtságot, valamint legtöbbször pénzt sem sajnálva gyűjtenek, rendszereznek, kommentálnak, tárolnak... és persze publikálnak dolgokat. És mindez akkor válik igazán hihetetlenné, amikor elér egy méretet, ami már kicsit túl van a józan ésszel beláthatón.

Stefan Landsberger összegyűjtötte a nagyját 1949-től napjainkig. Igen, még ma is jelennek meg kínai propaganda plakátok, noha jelentőségük messze elmarad az elektronikus médiáétól.

Nézelődjetek...

Történt, hogy Rossie vett egy pingvines filmet, aminek a főcímzenéje a Final Fantasy egyik nagyon híres betétdalára hajaz félelmetesen, vagy leginkább fordítva. Mondtam is neki, hogy akkor most azonnal megkeresem a neten és megmutaton, de nem emlékeztem a film címére pontosan, hanem egy hasonlóan hasonló név jutott eszembe, ami filmcímnek pont annyira megteszi: Endless Story. Csodák csodája van ilyen film. Nem csak az a régi repülőállatos, hanem egy újabb keletű, jappán, ráadásul énekelnek abban is, így eljutottunk egy zsákutcába, ahonnan nem akaródzik kikászálódni.

Nakashima Mika. Itt van pl. az egyik albuma:
  egytől - - - - - - - - - - - tizenháromig .

1983. Jó évjárat.

20 éve ismerem Guczót. Ő volt a Seniorunk a kollégiumban. 20 év, baszki. Gondoltad volna? Asszem 1985 augusztus 31-én találkoztunk először, lehet, hogy egy nappal korábban.

Utállak. Kezdettől fogva.